The History of District XII

Az ÁPV Rt. 1996 őszén írt ki pályázatot az egykori Magyar Optikai Művek (MOM) négy hektáros területének hasznosítására, ezt a müncheni székhelyű Schörghuber csoport, valamint a német Bayerische Landesbank Europa-Immobilien-Beteiligungs GmbH és a Bayerische Hausbau International GmbH által alkotott vegyesvállalati csoport nyerte el.

Ha az V. kerület, a Belváros a főváros szíve, akkor a XII. kerület a tüdeje. Köszönheti ezt annak, hogy az egyre növekvő beépítés ellenére még mindig itt találhatók - a Budai-hegyek gerincén, lankáin és völgyeiben - a legnagyobb összefüggő erdőségek Budapest területén. Nem véletlenül nevezi hát magát "Hegyvidéknek". Bár a kerületet hívták valamikor Mátyáskirály-városnak is, ez a név, akárcsak a kerület vidékeire vonatkozó néhány "túlmagyarított" társa a Dűlőkeresztelő idejéből (Hajnalos, Előmál, Bátoralja, Táboros stb.), nem maradt fenn. A mai polgár számára a kerület említése tavasztól őszig a túracipő előkészítését, az első hó leesése után pedig a sítalpak és szánkók előkerítését jelenti. De mindenki tudja azt is, hogy itt kell keresnie a Fogaskerekű- és a Gyermekvasutat, és itt utazhat a Libegővel a János-hegyi Erzsébet-kilátó közelébe.

A 12. kerület városrészei a következők: Budakeszi-erdő, Kútvölgy, Sváb-hegy, Orbán-hegy, Németvölgy, Kis Sváb-hegy, Csillebérc, Farkasrét, Zugliget, Krisztinaváros, Magasút, Márton-hegy, Isten-hegy, Virányos, Széchenyi-hegy, Farkasvölgy, János-hegy.

A kerület területe huszonhétezer négyzetkilométer, lakosainak száma 70 000-75 000 fő, lakásainak száma mintegy 33 000. Különlegessége a kerületnek, hogy mindössze 272 000 négyzetméternyi gondozott parkja van, ugyanakkor a "gondozatlan" erdők-rétek megközelítőleg az egész kerület egyharmadát borítják.

A kerület szinte beékelődik a szomszédos budai kerületek közé, de ez az egyetlen budai kerület, melynek nincs köze a Dunához. Északról jól felismerhetően, a Budakeszi út és a Szilágyi Erzsébet fasor vonalában a II. kerülettel határos, míg délről a XI. kerület girbe-gurba, hegyeket-völgyeket követő határvonala adja a kerület határát is. Keletről az I. kerület (többé-kevésbé az Alkotás utca), nyugatról a főváros határa alkotja egyúttal a kerület határát. A nyugati "zöld" határ túloldalán már a szomszédos kisváros, Budakeszi házai bukkannak elő a fák közül.

Megközelítése a különleges földrajzi viszonyai miatt mindig is gondot jelentett, ugyanakkor már nagyon korán igyekeztek megoldani. Nem véletlen, hogy az egyik első lóvasútvonal és villamosjárat is Zugligetbe vitte a kirándulókat. Mára, a Farkasrétre felkapaszkodó 59-es és a kerület határait érintő villamosjáratok mellett elsősorban a hegyi terepet jobban bíró autóbuszokkal juthatunk el a kerület távolabbi részeibe. A Széchenyi-hegy megközelítését a télen-nyáron egyformán kedvelt Fogaskerekű vasút biztosítja, 1874. július 24. óta. A régi zugligeti villamos vonalán most autóbusszal érhető el a Libegő alsó állomása, mellyel a János-hegy alatti nyeregbe juthatnak fel kényelmesen a "vasárnapi" kirándulók. Fenn, a "hegyek között, völgyek között" a Gyermekvasút (volt Úttörővasút) "zakatol" a szomszédos II. kerületben lévő hűvösvölgyi végállomása felé.

A főváros középső részei felől a kerületet egy nagy és egy kisebb közlekedési csomópontból lehet elérni. A nagy - egyúttal a legnagyobb Budán - a Moszkva tér, ahol számos villamos- és buszjárat végállomása mellett megállója van a kelet-nyugati (piros) metrónak is, míg a másik - a kisebb - a BAH-csomópont, a Hegyalja út - Alkotás utca találkozásánál. Nemcsak a kerület, de az egész főváros, sőt az ország közlekedése szempontjából is fontos a közigazgatásilag ugyan az I. kerülethez tartozó, de a XII. kerület határán lévő Déli pályaudvar.

A kerület története lényegében a Buda vonzáskörében, többnyire annak közigazgatása alatt élő kisebb települések, majorságok, erdő- és szőlőbirtokosságok történetéből tevődik össze. A Főváros létrejötte (1873) óta szinte változatlan területtel tartozik hozzá. Ez alól csak a Budai-hegyek nyugati oldalához kapcsolódó ún. Budakeszierdő kivétel, mert 1900-ban került a kerülethez és a fővároshoz vásárlás útján. Az 1930-as közigazgatási módosítás során az I. kerülettől került át egy kisebb terület, az 1950-es változások azonban alig érintették.

A várhegy, vagy pontosabban Buda városa és a Budai-hegyek közötti, a hajdani Ördög-árok formálta völgyben a Pasaréttől a Tabánig alakult ki a Krisztinaváros. A várhegy nyugati lábánál - a mai Vérmezőnél jóval nagyobb területen - a XVIII. században az ún. "Glacis", a vár védelmi övezetéhez tartozó, szigorú építési tilalom alatt álló, és a vár katonai kormányzója által kezelt terület volt. Ez akadályozta hosszú ideig az itteni külváros létrejöttét is. Albert herceg akkori helytartó feleségének, Krisztina főhercegnőnek (Mária Terézia lányának) közbenjárására 1772-ben megkezdődhetett a terület egy részén a parcellázás. Ugyanettől az évtől nevezték a területet hivatalosan mai nevén Krisztinavárosnak. Öt kisebb területe közül a Városmajor tartozik a XII. kerülethez. A "Major", ahogy a helybéliek hívják, eredetileg az Ördög-árok árterületén elterülő kaszáló volt. A mai parkot II. József alapította 1787-ben, és ekkor kapta a Stadt-Meierhof (Városmajor) nevet is.

A parkon vezetett keresztül a legjelentősebb budai vízfolyás, az Ördög-árok. 1920-ban az árkot beboltozták, a fákat pótolták, és a terület egy részén engedélyezték az építkezést. A park északi sarkában található a Fogaskerekű vasút alsó végállomása.

A kerület északi részének képét a Hunyad-orom és a tőle délre és északra lefutó völgyek határozzák meg, melyek legnagyobb része a XVIII. század végéig a budai karmeliták birtoka volt. Neve a XVIII-XIX. században először Sauwinkel (Disznó-zug), majd Auwinkel (Liget-zug) volt. Az 1847-es Dűlőkeresztelőn Döbrentei Gábor keresztelte el az északi szűkebb völgyszakaszt Zugligetnek, a Krisztinaváros felé kiszélesedő déli részt Virányosnak. Ez utóbbi déli csücskében terült el a régi vízivárosi temető, ahova a Martinovics-féle felkelés Vérmezőn kivégzett tagjait is eltemették.

A Hunyad-orom déli oldalán futó völgy, a német Brunnthal (Brunnental) szintén a Dűlőkeresztelőn "magyarosodott" Kútvölgyre. A még a XIX. században is sűrű erdőkkel borított vidék "vadságát" csak egy-egy majorság gyümölcsöse, szántója törte meg. A Zugliget hajdan Mátyás király vadaskertjéhez tartozott, és gazdag volt vadkanokban, innen eredt valószínűleg a német elnevezése, ami az itteni Disznófő-forrásban ma is él.

A városrészek a XIX. század második felében, különösen a szőlők pusztulása után kezdtek beépülni. A vidék jelentős része azonban ma is beépítetlen kirándulóterület, és innen indul a János-hegy nyergébe 1970 óta a Libegő.

A völgyek és a Svábhegy, Széchenyi-hegy vonulata között alacsonyabb, többé-kevésbé beépült hegyeket-dombokat (Istenhegy, Kis-Svábhegy, Orbán-hegy, Márton-hegy) találunk. Királyi vadászterületek, majd a budai polgárok birtokai terültek itt el. A XVII. század végén, Buda felszabadításakor bekerültek a várostörténelembe is, mert kedvező stratégiai helyzetük miatt itt voltak a keresztény seregek állásai. A XIX. században ezen a vidéken is jelentős szőlőművelés folyt, a század második felében - különösen Jókai Mór hatására - egyre több villa épült. Betelepítését és turistaforgalmát is jelentősen előmozdította az 1874-ben megnyílt Fogaskerekű vasút.

A kerület legjellemzőbb és legismertebb részét azonban a Budai-hegyek koszorúja alkotja. A János-hegy, Sváb-hegy, Széchenyi-hegy, a Csillebérc és a Budakeszi-erdő "megfizethetetlen" természeti értéke a fővárosnak. A friss levegő forrása, és egyúttal óriási rekreációs park, változatos séta-, kiránduló-, túralehetőségekkel (gyalog, kerékpárral, síléccel és szánkóval), kilátóhelyekkel és különleges hangulatú, értékű műemlékekkel, látnivalókkal.

A Duna-Ipoly Nemzeti Parkhoz tartozó Budai Tájvédelmi Körzet - és egész Budapest - legmagasabb pontja a János-hegy, 528,16 m magas kúpjával, rajta az Erzsébet-kilátóval. A Sváb-hegy a Budai-hegység központi, átlagosan 480 m magas dolomitröge, mely északon keskeny nyereggel kapcsolódik a János-hegyhez. Buda török alóli felszabadítása után nevezték el Svábhegynek, utalva az ostromkor a hagyomány szerint itt felállított sváb tüzérségre. A XIX. század ötvenes éveiben lett egyre kedveltebb nyaralóhely, és idővel a Rózsadomb mellett a város egyik legelegánsabb villanegyedévé vált.

A Budai-hegység legnagyobb kiterjedésű, délkeleti tagja az egykori Nyék-hegy, 1860-ban gróf Széchenyi István halálakor kapta ma is használatos nevét. A fővárosiak kedvelt kirándulóhelyén a XIX. század végéig csak néhány nyaralót lehetett találni, mára azonban itt is felkúszott a város szinte a hegy tetejéig. A II. világháború után itt indult meg a forgalom a Széchenyi-hegyi gyermekvasúton (korábban Úttörővasút). A hegyvonulat mögött, Budakeszi felé Csillebércet találjuk a Gyermek- és Ifjúsági Központtal.

A hegyvidék déli lankáit több völgy is szabdalja (Németvölgy, Farkasvölgy, Irhás-árok), és itt terül el a Farkasrétnek nevezett fennsík is, melynek szinte egész területét az azonos nevű temető foglalja el. Az itteni városrészek közül a legnagyobb Németvölgy, mely a XVII. század végén kapta a Deutschenthal nevet, a törökök által megszállt Buda ellen itt felvonuló német csapatokról. (Magyar nevét, a német név fordításaként, 1847-től, a Dűlőkeresztelőtől viseli.)

Az itteni szántók és szőlőskertek is a XIX. század második felében kezdtek beépülni. 1884-ben nyílt meg a városrészben a Vöröskereszt Erzsébet Kórháza (Sportkórház). A századfordulón települt a városrészbe az azóta megszűnt Magyar Optikai Művek (MOM) elődje, melynek helyén Buda legmodernebb negyede bontakozik ki.